Na, hát múlt héten behívtak az óvónénik fogadóórára. Izgatottan vártam, mégis mi lehet majd a téma. Úgy kezdték, hogy észrevettem-e valamit a Bruno viselkedésén az elmúlt két hétben. Mondom nem, otthon mostanában kifejezetten jól viselkedik, megszokta az új lakást, környezetet stb. Merthogy a Bruno magában egy nagyon kedves aranyos kisfiú, de nagyon könnyen bele lehet vinni a rosszba, és ha az a kisfiú mondjuk ütöget, akkor az én gyermekem is rákezd. Hááát, válaszoltam, erről tényleg nem igazán tudok mit mondani. Ilyen problémánk otthon nincsen szerencsére, bár tudom, hogy nagyon könnyen befolyásolható a Bruno, de tőlem most azért nem kaphat ki mert utánozta x-et az oviban, aki rosszalkodott. Kérdeztem, mégis mit tudok csinálni? Hát például olvassak olyan meséket, amikben a jóról és a rosszról van szó.

Hát, az elmúlt pár napban sokat gondolkodtam azon, hogy mit tud egy szülő tenni? Persze, nagyon fontos az, hogy mit hoztál magaddal otthonról, de ez az első olyan szituáció, hogy nem tudok mit tenni. És ez csak a kezdet! Előre rosszul vagyok attól, ha arra gondolok, mi lesz később, mondjuk az iskolában, amikor az én szavam már nem biztos, hogy mérvadó.

Így a hétvégén jó sokat beszélgettünk a témáról, a végén egész megnyílt, és érezhetően a maga véleményét mondta el, mennyire csúnya ha x vagy y ezt vagy azt csinálja. Tegnap pedig délután magától azt mesélte el, hogy x és y alváskor rosszalkodtak és aztán köpködtek.(!!!! Négyévesek, és nem először hallom ezt) És te mit csináltál közben, kérdeztem. Semmit, de nem hagyták a gyerekeket aludni.

Mégsem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne...