Bár egy újabb "pokoli történet", ahogy Mumukám mondaná, de már az elején elmondom, hogy happy end lesz a vége.
Tegnap este fél hétkor beszélek az anyuval telefonon, mondom neki, hogy le kell rakjam, mert fő a tészta, ránézek a Mumura, aki jön felém, és egy mozdulattal berak egy követ az orrába. Rákiabáltam, hogy Mumu, gyorsan vedd ki az nagyon veszélyes, de a következő pillanatban már el is tűnt a kő... Na, Nina erre teljes pánikba esett, fújjad, fújjad, persze semmi. Közben Mumu ordít természetesen. Felhívtam a gyerekorvost, Heim Pál ügyelet. (Nem mondom, hogy túl kiegyensúlyozott voltam a telefonban... de erre most nem térek ki.) Szerencsére az üvöltéstől, sírástól megindult a nyál- és takonytermelés, és az utolsó pillanatban indulás előtt ki tudta fújni. (Nem is volt olyan pici kő, nem tudott szerintem teljesen lecsúszni.) Mindenesetre minden jó, ha jó a vége, de annyira megijedtünk, hogy soha még egyszer ilyet. Még egy óra múlva is remegett a lábam, és egész éjjel rémálmaim voltak...
Amúgy elegem van a kövekből, száműzöm az összeset. Az oviban gyűjtik az udvaron, és a zsebében hordja haza. Szóltam reggel az oviban is, tudjanak róla, hát kiderült, hogy már más gyereknek is volt hasonló problémája a múlt héten...
Utolsó mondat ehhez a sztorihoz: ez velem is előfordult, nem tudom, hogy hány éves voltam, de én babot dugtam az orromba, sőt, mind a kettőbe, na, azt orvos vette ki.
