Ovi. Az egyik kisfiú se szó, se beszéd, odament a Mumuhoz, és lekevert neki 3 akkora pofont, hogy az óvó néni is meglepődött. Ok nem volt, annyit tudunk, hogy nagyon fájt, de nem sírtam Nina. Szomorú, de érthető, Mumuka nem védekezett, mégcsak a kezeit sem rakta az arca elé. Biztos azért, mert ő is meglepődött. Óvó néni azt mondta, hogy bebújt a szekrényébe. Szegénykém. Ezek után óvó néni (ő mesélte), azt mondta a Mumunak, hogy ez olyan, de olyan csúnya volt, hogy most kivételesen adja vissza. Nem akarta.
Most mi a jó? Elítélem az agressziót teljes mértékben, nem értek azzal egyet, hogy rögtön vissza kell ütni, de hát azért ne hagyja már magát. Olyan nehéz. Ez már a harmadik hasonló eset volt a héten. Azt sem akarom, hogy nyámnyila kisfiú legyen, de olyan nehéz megtalálni az arany középutat. Tegnap Ipi megtanította Mumunak, hogyan kell védekezni, de röhögésbe fulladt a dolog. Jövő héten szülői, de attól, hogy sokat beszélünk róla, még nem oldódik meg a probléma. Lehet, hogy megnézem, mit mond a szakirodalom, csak az a baj, hogy - idézem a nagymamámat - "Krisztike, könyvből nem lehet megtanulni biciklizni".
